A Cassini űrszonda 2008 nyarán fejezte be küldetésének első, 4 éves szakaszát, melyet követően kezdetét vette a 2010 szeptemberéig meghosszabbított Cassini Equinox (napéjegyenlőség) Mission. 2009 augusztusában a Nap pontosan a bolygó egyenlítői síkjában süt majd - és fokozatosan egyre északabbra vándorol a Szaturnusz egén - így lehetőség nyílik az évszakváltásból adódó folyamatok megfigyelésére is.

Az űrprogram egyik érdekes új eredménye a saját atmoszférával rendelkező Titán hold felszínén uralkodó szélirány feltérképezése volt, melyet az elmúlt 4 év radaros méréseinek kiértékelésével, a hold dűnemezőinek tanulmányozása során végeztek el. A szélirány megismerése fontos faktor lehet egy jövőbeli Titán misszió számára, amely esetleg egy légkörelemző ballonos kísérletet is magában foglal majd. A hold atmoszférájában viszonylag kevés felhő látható, ezért pusztán a légköri mozgások megfigyelése nem elegendő a szélirány meghatározásához. A dűnék azonban fiatal, folyton változó képződmények, melyek érzékenyen reagálnak a környezetükben zajló folyamatokra. A dűnék elhelyezkedését a változatos irányokból fújó szelek együttes hatása hozza létre, ezért azt a kutatók a vizsgálat során egyfajta "szélkakasnak" tekintették. Az adatok kiértékelése során arra az eredményre jutottak, hogy a hold felszínén fodrozódó dűnemezők általában kelet-nyugati irányultságúak, tehát a talaj mentén nyugat helyett kelet felé fújnak a szelek - ez ellentmond a korábbi modellszámítások jóslatainak. A dűnék anyagát a feltételezések szerint az atmoszférából aláhulló szerves kemikáliákból létrejött szénhidrogén szemcsék alkotják. Ezeket a képződményeket eddig általában a szárazabb, egyenlítői tartományokban lehetett megfigyelni, míg a nagyobb szélességeken uralkodó nedvesebb klíma elsősorban a tavak kialakulásának kedvez.

Sok új ismeretet szolgáltatott a Cassini az egyik legutóbbi Enceladus megközelítése is, amikor a szonda különlegesen jó felbontással térképezte fel az apró hold gyakran "tigriskarmolások"-ként emlegetett aktív régióját, mely a déli pólus közelében helyezkedik el. A felvételek minden korábbinál részletesebb képet mutattak a felszíni alakzatokról, így láthatóvá vált, hogy a törésvonalak keresztmetszete V alakú, mélységük pedig elérheti a 300 métert is. Peremük mentén nagy kiterjedésű anyaglerakódások figyelhetők meg, tágabb környezetüket pedig kisebb-nagyobb jégtömbök borítják. Manapság gyakran feltesszük azt a kérdést, hogy az Enceladus vízkészlete vajon elegendő és megfelelő közeget szolgáltathat-e egyfajta primitív élet kialakulásához, illetve hogy a felszökő gejzírekben kimutathatók-e az életre utaló szerves anyagok nyomai.

Bebesi Zsófia